2014. június 12.

Chapter Three - My second life in my dreams

"Kicsit" késve ugyan, de meghoztam a harmadik részt. :) Ez talán egy kicsit lényegre vezetőbb mint az előzőek, olvassátok! :) xoxo

*****

Hármasban ülünk a kanapén.
- Te nem húsz éves vagy? - kérdezem, mire Travis huncut félmosolyra húzza a száját.
- Nem, Scarlett! Még van kerek másfél hetem addig... - nevet.
- Akkor miért próbálsz meg úgy tenni, mintha emlékeznél a tizenkettedikes anyagokra? - mosolyodok el én is, és "dühösen" elkezdem püfölni a matek tankönyvemmel. Ő sem hagyja szó nélkül, fog egy díszpárnát a kanapéról, és fejbe vág vele. Azonnal visszacsapok tiszta erőből, és csak akkor veszem észre, hogy a kemény fedelű matek könyvemmel ütöttem meg. Felszisszen, és elfordul.
- Travis, én... - kezdem, és mostmár nagyon félek, hogy agresszívnak fog képzelni. Egy éve ugyanez az idiótaság vezetett az öcsém balesetéhez, és betegségéhez. Ahogy eszembe jut pár könnycsepp végig gödül az arcomon, és újra és újra felidéződik bennem a baleset éjszakája.
- Scarlett! Hahó! - zökkent ki a gondolataimból Travis - mi a baj? Nem akartam hogy sírj. Ne haragudj!
Nem mondok semmit, csak lassan átölelem, és érzem ahogyan a karjait a derekam köré fonja, és úgy folytatom a sírást. Egyszer csak érzem, ahogyan a levegő megváltozik körülöttem, és megfordulok. Apám idegesen fürkészi az arcom, végül nem mond semmit, és elmegy.
-Az apád.. -nyel egyet - szóval..
-Utál engem - fejezem be helyette, és lassan leülök a kanapéra. Nem értem miért, de valakinek ki kell öntenem a lelkem.. de tudom, hogy nem szabad. - Travis, légy szíves most menj el, jó?
-Scarlett !
- Travis, könyörgöm menj most el! - kiáltok rá. Feláll és idegesen elsétál. Én nem akartam megbántani. Nem akarom megbántani. De nincs időm, se kedvem, sem pedig energiám arra, hogy fecséreljem az időmet jelentéktelen lelki panaszkodással. Leheveredek az ágyamba, és betakarózok..
Újra ott vagyok. A házban. A pohár tornyok, az ismerős női hang, az igéző kék szemek...Megállok a fekete ruhámban, és elkezdek távolodni tőlem, amikor megfogja valaki a kezem, Ő az. 'Hova sietsz ennyire?' kérdezi, én pedig magamtól közelebb húzódok hozzá, és már nem is fogja a kezem. Körbevezet a házban, ami nagyon tágas és nagy. Remélem, hogy ez a valóság, és nem egy álom. Austin megkérdezi, hogy honnan vettem az órámat, biztosan nagyon drága lehetett. Ránézek a márkátlan, egyszerű stopper karórára, és elcsodálkozva nézek, de inkább nem szólok semmit. Az anyja észrevesz engem, én pedig újra futásnak indulok. Leesek a lépcsőn, megalázó tekintetek. Újra. 

2014. június 8.

Chapter Two - When Dreams Came True

Helló! Új bejegyzés mindenkinek! :) Remélem az előzők közül egy kicsit is megtetszett a sztori, ha igen, akkor iratkozzatok fel :) Mellesleg szívesen várok véleményeket, akár megjegyzésben, akár e-mailben is! Puszi Bogyók

*****

Belépek egy sötét terembe. Egyedül vagyok. Felismerem a szobám jellegzetes illatát, légterét, és fájdalmasan ismerem el, hogy minden eltűnt. Az ágyam, a bútorok.. az üres szoba, az egyszínű falak jelentik a társaságot. Várom az újra és újra visszatérő rémálmot a balesetről, de csak a homályos teret látom magam előtt. Még mindig pizsamában állok az üres szobában, amikor hangokat kezdek hallani a résnyire nyitott ajtón Fény szűrődik be a hang forrása felől, így odarohanok, és kinézek. Egy kocsit tolnak végig egy hosszú folyosón, poharakkal, és borral, pezsgővel. Nem otthon vagyok. Erről akkor bizonyosodom meg teljesen, amikor megfordulok, és a szobám helyén egy bebútorozott, ízlésesen berendezett, díszes szobát látok. A szekrényen gyertyatartó, aminek a teteje füstölög. Mire feleszmélek egy fekete tüllökkel dekorált koktélruhában állok, és nézek a folyosó felé. - Austin, gyere fogadd a vendégeket! - hallom a hangokat immár egyre kivehetőbben, és hangosabban. Egy középkorú nő sétál el a folyosón az ajtó mellett, és nem vesz észre. Akkor látom meg a szőke, dióbarna szemű fiút, Austint, aki belenéz világoskék szemeivel az enyémekbe, és halványan.. elmosolyodik. - Ki van ott? - kérdezi. De nem tudom hol vagyok, nem tudom miért, és elkezdek rohanni a folyosón. Feldöntök pár pohár tornyot, vázát, és széket, végül a nagy lendületemben képtelen vagyok megállni. Lezuhanok a lépcsőn. Ez csak egy álom! Ez csak egy rossz álom! Nemsokára felébredek, és elfelejtem az egészet. - nyugtatom magam, és körbenézek. Nem érzek fájdalmat az esés után, tehát ez csak egy álom! Csak.. egy .. álom..

Világosságra ébredek, ami azt jelenti, hogy sikerült hamar elaludnom. A bögrém nincs az ágyam mellett, tehát anya járt már itt reggel. Ezek szerint készülhetek az alapos fejmosásra. Már éppen indulnék ki a szobámból, amikor beugrik; anya ma dolgozik. Apa vitte volna ki a bögrémet? Az nem lehet. Apám már egy éve levegőnek néz. Hiába, anyám próbál nyugtatgatni, hogy a balesetet nem én okoztam, az apám megveti az ittas sofőröket. Egy éve nem beszélt hozzám. A rendőrkapitányságon hallottam utoljára a hangját "Nagyot csalódtam benned, Scarlett Jones.! Nem az én lányomat látom benned!"- mondta akkor. Ezzel össze is törte az álomvilágomat. Tönkretettem mindent. Az öcsém életét, a szüleim kapcsolatát, a gimis éveimet.

Amikor kilencedikes koromban először betettem a lábam a gimi kapuján, arról álmodoztam, hogy mennyi barátom lesz majd, mennyit bulizunk, beszélgetünk. Együtt készülünk moziba, csajos estéket tartunk, a gimiben kialakítjuk a saját szegletünket, segítünk egymásnak a dolgozatokban, együtt készülünk a szalagavatónkra, együtt beszéljük ki az első csókot, az első.. éjszakát. És most? Most itthon ülök egyedül, magántanulóként, barátok nélkül. Rengeteg ellenséggel. Lesétálok a konyhába, és elő veszek egy tálat. Miközben elkészítem a reggeli müzlimet, azt hallgatom, ahogy apa beszél Lonehoz, és próbálja rávenni, hogy mondjon valamit. De Ő csak hallgat, és nem mond semmit. Szinte lyukat fúr a hátamon a pillantása, de nem fordulok meg, mert nem szeretnék apa előtt sírni. Az igazi gyengeség lenne. Szégyentelennek tart. Csalódott bennem. Valószínűleg soha nem fog nekem megbocsájtani. Bármit is teszek én csak a balszerencse és a szégyen maradok a szemében. Tudom miért van még itthon, várja a magántanáromat. Még véletlenül sem hagyna egyedül az öcsémmel. Szerencsémre csöngetnek. De nem Mr. Dennis van itt. A körülbelül velem egyidős fiúnak a szemébe nézek, és elmerülök azokban a mélyzöld szemekben.
Jó napot! - köszön be, és a kezét nyújtja felém. - Travis. Bizonyára a nagybátyámat várod, hogy segítsen a tanulásban, de fontos dolgai vannak, én pedig kemény hármas vagyok matekból, úgyhogy talán valamit összehozhatunk.
- Scarlett. - fogom meg a kezét. - Persze, gyere be.
Ahogy Travis belép az ajtón, apa már viharzik is el otthonról, és egyedül maradunk a házban. Hárman. 

2014. június 7.

Chapter One

Sziasztok Bogyók! :) Mivel már régóta megvan a blog, és kinézet frissen még más nem nagyon volt, ezért úgy döntöttem, hogy még ma elhozom az első részt. Másik újdonság, hogy pár szomorú/depis hangulatú zenét is hoztam nektek, ami a történethez illik, ha akarjátok meghallgatjátok őket, ha nem akkor nem. Esetleg pár véleményt elfogadok, ha küldötök nekem, ha fel szeretnétek venni velem a kapcsolatot, akkor a Kulisszák  menüre kattintva elérhettek. Jó olvasást, és jó éjszakát, Manók!

*****

Miközben a forrócsokimat szürcsölöm, bevillan a baleset. Nem akartam, nem akarok rosszat senkinek... főleg az én drága öcsémnek, jajj Lone, én úgy sajnálom! Sötét volt, éppen egy órával azelőtt állt el az eső. Csúsztak az utak. Én Lidy-vel szórakoztam egy bárban, amikor jött az SMS. "Sokáig dolgozom, Lone a barátjánál van, vidd haza. Anyu." Elindultam kocsival. Rendkívül ittasan. Megcsúsztunk az úton, Lone sokáig volt kórházban. Már lassan négy éves lesz, és még mindig nem beszél. Egy árva szót sem mondott eddig. Mindenki aggódik, apa nem beszél hozzám, lassan egy éve. Közben belülről marcangol az óriási bűntudat, hogy én tettem, senki már, csakis én lehetek ezért a felelős, amiért részegen kocsiba ültem akkor június éjjel.

Az ablakban ülök, már csak egy korty van hátra a forrócsokimból, a nyári szél kellemesen hűsíti az arcom, egy pillanatra úgy érzem, hogy ültemben elalszom, de aztán egy nagy huzattal becsapódik az ablak, és elsötétül a szoba. Hangos léptek törik meg a csendet.
- Scarlett Jones, már megint te vagy az aki az éjszaka közepén hangoskodik, igaz? - szegezi anyu a kérdést. Bűnbánó arccal nézek rá, és gyorsan bebújok a takaróm alá. Anya mérgesen csapja be az ajtót, és hagy egyedül az immár újra fülledt, sötét szobában. Nem merek elaludni, félek, hogy az álmomban újra ismétlődik minden.. a baleset, Lone, és az egyedüllét, ami a valóságom része. 

Prologue

Sziasztok! Talán tőlem már megszokhattátok az ilyen "depressziós", mély érzésű történeteket. De valahogyan közelebb áll hozzám ezeknek az írása, mint a boldog pillanatok ecsetelése. Tudom, hogy néhányotoknak csalódást okoztam, amikor befejezés nélkül töröltem az előző sztorit, de egyszerűen nem tudtam tovább írni. Ez a történet teljesen új, tiszta lappal indul. Remélem szeretni fogjátok, manók.! Ha tetszett a sztori, látogassátok meg a testvér oldalunkat, mely a Három napszak címet viseli, és elképesztően tehetséges az írónő!

*******

Hajnali három. Néha eltöprengek azon, hogy miért, vagy hogyan tudok én ilyen korán felkelni öt óra alvás után. Kétségtelenül éjszakai lény vagyok, csak a sötétségben, egyedül érzem jól magam. Talán elég furcsán hangzik ez egy olyan lány szájából, akinek a szobája tele van csecsebecsékkel, díszekkel, mindenféle szuvenírrel, bekeretezett, baráti képekkel. Apropó szoba, a falamra már ráférne egy alapos festés. A bézs festék kezd lekopni, látszik az előző tulajdonos síkos tapétája. A mintával még semmi gond, de a színe...

Felkelek, és kimegyek a konyhába, és bár éhes vagyok, nem nyitom ki a hűtőt, a tűzhelyre még csak rá sem nézek, ami számomra igazán megerőltető. A szekrényből előveszem a kedvenc bögrém, és immár forrócsokival a kezemben térek vissza a szobámba. Kísértetiesen átjárja a szobát a nyitott ablakon befújó szél, és kellemes hűvöst varázsol a helyiségbe - ami egy fülledt nyári napon áldásnak számít. Miközben előveszem a könyvem (Bukott angyalok) arra gondolok, hogy most mennyi volt osztálytársam örülhet a nyári szünetnek, utolsó nap révén. Nekem ilyen gondjaim nincsenek, mióta magántanuló lettem. Persze nekem jövőre ugyanúgy meg kell írnom az érettségimet, és készülnöm kell vizsgákra, de otthoni környezetben koránt sem olyan "megerőltető" a tanulás, mint közösségi épületekben. Néha írnom kéne egy könyvet a gondolataimról, nem? "Egy különc lány feljegyzései". Évekig az eladási listát vezetné. Szerzői megjegyzés: "Scarlett Jones a különc tinilány egy könyvben okoskodik, és próbál a mai világba illeszkedni. Ha már a gimibe nem sikerült." Gimi. Hosszú volt ez a két és fél év. Osztályom fele lány, és a lányok mindegyikét a pasizás érdekli. Népszerűség. Engem csak az, hogy az öcsém felgyógyuljon. Én senkinek nem akartam ártani! Véletlen volt. Baleset!